11. ~Félelem.*

*James szemszöge*

Mikor kijöttem a fürdőből Chelsey nem volt a szobában. Gondoltam lemehetett a konyhába inni vagy enni. Mivel egy kicsit szomjas voltam, így én is lementem. Kivettem a hűtőből egy doboz tejet, majd töltöttem egy bögrébe. Leültem az egyik székre arccal a kert felé. Egy darabig csak bambultam ki az ablakon, de egyre zavaróbb kezdett lenni a síri csend. Már álltam volna fel, hogy megkeressem a többieket, mikor sikítást hallottam a kertből. "Ez tuti, hogy valamelyik lány lesz!" futott át az agyamon, majd ösztönösen rohanni kezdtem a kertbe a hang után. Mikor kiértem senkit nem találtam ott. "Most csak képzelődtem volna?" vetettem fel magamban ezt az ötletet. De ekkor csörömpölést hallottam a konyhából. Visszafutottam a konyhába, ahol a földön találtam pár edényt. Felvettem és visszaraktam a helyükre őket, majd bementem a nappaliba. Mindenhol félhomály vagy teljes sötétség volt, ami egy kicsit megnehezítette a dolgom. Már ültem volna le az egyik székre, mikor megbotlottam valamiben. Lehajoltam, hogy megnézzem mi az. Megdöbbenésemre egy lábat tartottam a kezemben. Persze test is volt hozzá. Mégpedig Chels feküdt a kanapé mögött vérben feküdve. Teljesen leblokkoltam és meg sem bírtam mozdulni.
-Segíts....-nyöszörögte Chels, majd megfogta a karom. Én csak leguggoltam hozzá és tartottam a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. Csak ekkor vettem észre az oldalában a kést.
-Menekülj....-nyögte ki, majd lecsukódtak a szemei. Óvatosan visszatettem a fejét a padlóra, majd felálltam. A félelem átjárta az egész testem és kezdett felemészteni. Már alig tudtam normálisan gondolkodni és kezdett elborulni az agyam. Az előbbi jelenetet egy újabb sikítás követte, majd egy csobbanás. "A medence!" ugrott be a csobbanásról. A kertbe siettem, majd a kis ösvényen a ház mellett eljutottam a medencéhez. Vérfoltok mindenhol és egy újabb kés a kövezett úton. Tekintetem a gyilkos fegyverről a medencére tévedt, ahol Lizzy élettelen teste lebegett a vízen. Arccal a vízben volt, így garantálva volt számára a halál. Óvatosan kihúztam őt onnan, majd felkapva vittem volna be Chels holtteste mellé. De ő már nem volt a nappaliban. Leraktam Lizt az egyik fotelba, majd leültem mellé. Kétségbe voltam esve, hogy hol vannak a fiúk és hogy mondom meg nekik, hogy a lányok meghaltak. "És velem mi lesz?" gondoltam. "A gyilkos bármelyik pillanatban végezhet velem is." futott át az agyamon ez a borzalmas dolog, majd egy tompa puffanást hallottam és egy feltörő fájdalmat éreztem a hátamon. A földre estem és minden elsötétült.

***
-James! James jól vagy? -hallottam magam körül egy hangot. Próbáltam válaszolni, de nem ment, így csak kinyitottam a szemem.Carlossal találtam szembe magam.
-Hú de jó, hogy felkeltél! Már azt hittem, hogy egyedül csak én menekültem meg. A nappali padlóján találtalak meg mozdulatlanul, de szerencséd, hogy magammal rángattalak. -darálta.
-És hol van Kendall és Logan? Sajnos a lányokat láttam meghalni, de a fiúkat nem. -néztem rá elkeseredetten.
-A lányok halottak? -csuklott el a hangja Carlosnak.
-Sajnálom! -simítottam meg a karját.
-Hát Logan is halott. Kendallt meg nem láttam. -szedte össze magát.
-Logan halott? -akadtam ki. -Akkor vége a Big Time Rushnak? -estem kétségbe.
-Neked tényleg ez a legnagyobb gondod? A barátaink halottak! fel tudod te ezt egyáltalán fogni?! -rángatott Carlos magából kikelve. Elgondolkoztam a szavain és igazat kellett neki adnom.
-Jól van! Akkor keressük meg Kendallt. -álltam fel és elindultam az emeltre. Carlos mögöttem jött és próbált csendben maradni, de nem nagyon ment neki.
-Látod Carlos! Most vagy csendben. -fordultam hátra. De Carlosnak nyoma sem volt. -Carlos? Carlos?!! -forgolódtam kétségbeesetten. Leroskadtam a lépcsőre és felkészültem a legrosszabbra. Hogy engem is megöl az a vadállat. Kezemmel a fejem támasztva siránkoztam, mikor hűvös fuvallatot éreztem magam mögül. Hátra fordultam és elkiáltottam magam.
-Ne bántson! Vigyen amit akar, csak az arcomat ne! -takartam el a fejem. Becsuktam a szemem és vártam, hogy mikor sújt le rám a csuklyás gyilkos, amikor halk röhögést hallottam. Kinyitottam a szeme és felnéztem a röhögő gyilkosra (?). Tapogatózva felkapcsoltam a villanyt és ekkor Kendallt pillantottam meg.
-Te vagy a gyilkos? -döbbentem le.
-Nem vagyok gyilkos. Itt nem is volt soha egyetlen egy gyilkos sem! -fogta a hasát röhögés közben.
-De  hát a lányok a karjaimban haltak meg. Chels is a saját vérében feküdt. -emlékeztem vissza.
-Művér! A filmesek használnak ilyet. -jött ki az egyik szobából Liz és Chels.
-Akkor ti nem is....és valójában...-dadogtam össze vissza.
-Nem is haltunk meg! -fejezték be helyettem.
-És hol van Carlos és Logan?
-Carlos éppen a konyhában eszik - azt hiszem - töprengett Chels. -Logant meg nem tudjuk. -vont vállat.
-Tényleg! Őt én sem láttam egész idő alatt. -ismerte el Kendall.
-Akkor még is.....Ááááá! -ugrottam egyet félelmemben, ugyanis Logan hátulról rám vetette magát.
-Barom! -ráztam le magamról.
-Ki sikított kislány hangon, hogy "Az arcomat ne, az arcomat ne!" -utánozott Logan.
-Én nem is így beszélek! -tettem karba a kezem. -Tehát akkor egész idő alatt engem szívattatok? -kezdett derengeni valami. Ők csak helyeslően bólogattak. -Oké! -vontam vállat, majd bementem a szobánkba, azzal a szándékkal, hogy aludni fogok. Ugyanis már hajnali három óra volt. Chelsey is követett a szobába, mert gondolom ő is aludni készült.
-Ennyire hidegen hagy, hogy szívattunk? Mert hát azért láttam rajtad, hogy halálra voltál ijedve. -ült le az ágyra Chelsey.
-Hát abban a pillanatban nagyon féltem, hogy talán elveszítelek titeket, de most így visszagondolva már nem is félek, mert már megszoktam, hogy állandóan szívatnak. -vontam vállat elterültem az ágyon.
-Jó válasz! -dőlt le mellém Chels.
Felé fordítottam a fejem és a szemébe néztem. Ő csak bámult rám azokkal a nagy barna szemeivel. Még soha nem éreztem ilyet. Teljesen elvesztem azokban a szemekben. Elfogott az érzés, hogy nekem meg kell csókolnom őt. Egy re közelebb és közelebb hajoltam hozzá. Ő még mindig kíváncsian pásztázta az arcom és nem mozdult. Mikor már egy centis volt az arcunk között megálltam. Tétováztam egy kicsit, mert Chels értetlenül nézett rám. Vettem a bátorságot és ajkaimat az övére tapasztottam. Gyengédem megcsókoltam. A lány nem húzódott el, de vissza sem csókolt. Nem volt hosszú életű a csók, még csak szenvedélyes sem. Inkább volt szájrapuszi, mint sem igazi csók. Mikor eltávolodtunk egymástól Chelseynek csukva voltak a szemei. Kérdőn vártam a reakcióját és volt egy olyan érzésem, hogy ez nem volt jó ötlet. Pár perc múlva Chels lassan kinyitotta a szemét és tekintetét rám emelte. Próbáltam kiolvasni a szeméből, hogy mire gondolhat, de tekintete üveges volt. Érzelemmentesen nézett vissza rám. A kínos csönd egyre nagyobb lett, így muszáj volt megszólalnom.
-Felejtsük el! Bocsánat, de elragadtak az érzelmek.
-Szerintem is az lesz a legjobb. -enyhültek meg az arcvonásai.
-Nem tudom, hogy mi ütött belém. Szerintem még mindig ott tartottam, hogy talán elveszítettelek volna titeket. -próbáltam mentegetőzni.
-James! Figyelj én megértelek és mondtam, hogy elfelejthetjük az egészet. Nekem ez nem jelentett többet baráti gesztusnál. Remélem, hogy ezt megérted és tiszteletben is tartod, mert én nem szeretnék tőled többet, csak egy megértő barátot. -simította meg a karom. Annyira könnyen vette a dolgot, hogy én sem aggódtam már emiatt.
-Igazi barát vagy! -öleltem szorosan magamhoz. Mikor elengedtem őt, újra visszadőlt az ágyra, de nekem háttal. Egy darabig néztem őt, majd én is lefeküdtem mellé. Ő hátra kapta a kezét és megállapodott a mellkasomon.
-Na ezt felejtsd el! Most azonnal felkapsz magadra valamit. Ha itt akarsz aludni akkor tartsd be a szabályokat! -fordult felém.
-Oké! -sóhajtottam, majd felvettem egy pólót. Utána odamentem az ablakhoz és kitártam.
-Melegem van. -vontam vállat, mikor észrevettem Chels kérdő tekintetét. Ő csak hitetlenül elnevette magát, majd visszadőlt az ágyba és végleg elaludt.