Nagyon sajnálom, hogy az előző rész olyan későn hoztam meg, de nem volt időm a suli miatt. De próbálok minél több időt szentelni az írásnak és időben felrakni a részeket! Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást és szép napot nektek!;)
Puszi!♥
Ui.: A komikat szívesen olvasom, szóval ha itt jársz nyomj pár billentyűt és küld el nekem!:D #smile #idiot
Egyre hangosabb dübörgésre ébredtem. Mintha egy kisebb koncertet adtak volna a fejem fölött. Ritmusra ütötték a dobot, ami nekem valami miatt nagyon nem esett jól. Kinyitottam a szemem, de azonnal vissza is csuktam. A hirtelen nagy mennyiségű fényáradat ugyanis nem tett jót a szememnek. Az ablakon keresztül beszűrődött a fény és megvilágította az egész szobát. Kellett várnom pár percet, hogy újra ki tudjam nyitni a szemem és lássak is valamit. Pislogtam párat, majd mindent tisztán láttam. Először azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Oldalra fordultam és Logannel találtam szembe magam. Kikerekedett a szemem és azonnal felültem. Csak ekkor vettem észre a többieket is akik még az álmok világában voltak. A dobolás még ekkor sem hagyott alább és fel kellett fognom, hogy csak a fejem fáj vagyis lüktet. Fájdalom kíséretében körbenéztem a szobában és tudatosult bennem, hogy a nappaliban vagyunk. Gondolkodni kezdtem, hogy hogyan kerültünk ide, de még elég homályos volt minden a tegnapi nappal kapcsolatban. Viszont annyi kezdett derengeni, hogy James fejfájása miatt inni kezdtünk. Hogy a fejfájáshoz, hogyan jött az ivás azt nem tudom, de használt neki. Ekkor az is beugrott, hogy miért vagyunk itt. Judy és Kate miatt.
Ásítottam párat, majd úgy döntöttem, hogy ideje felkelni. A telefonom után nyúltam, de nem volt az asztalon. Elkezdtem kotorászni az alvó emberek között, de mindent megtaláltam, csak a telefonomat nem. Majd pár percnyi keresés után megtaláltam egy zokniban?! Érdeklődve és fintorogva vizsgáltam a ruhadarabot, de nem tudtam rájönni, hogy kié lehet. Hát a méretét és színét illetően tuti, hogy nem lány hordta. Fintorogva dobtam el a darabot, ami így Carlos fején landolt.
Felálltam, majd a konyhába indultam volna, ha valaki el nem kapja a bokám. Ijedtemben elengedtem egy halk sikolyt, majd lenéztem a lábamra. Liz álmos fejét pillantottam meg mellette.
-Csinálnál nekem egy kávét? -vigyorgott rám kómásan.
-Persze, de a mosolyt, most hanyagold egy darabig. -bólintottam és kimentem a konyhába. Elsőként a gyógyszeres polchoz léptem és kerestem meg a fejfájás csillapítót. Miután bevettem előkészítettem a kávéhoz szükséges dolgokat. Tudtam, hogy nem csak Liz fog kérni belőle, így alapból öt bögrét vettem le a polcról beleértve az enyémet is. Lassan, de megcsináltam a forró italokat. Mindenkinek másként.
-Ez nem lehet...-suttogtam és megbabonázva figyeltem a képernyőn megjelenő képeket. Hitetlenkedve ráztam a fejem és néztem a rólunk készült fotókat. A tegnapi napunk volt megörökítve lesifotósok által. Ott virítottunk a képernyőn és hamis dolgokat közölt a műsorvezető a nézőknek. Olyan volt a cikkben, mint, hogy én és Carlos járunk vagy, hogy Logan próbálja behálózni Lizzy és ehhez hasonlók. Ledöbbenve néztem a tv-t, de nem bírtam sokáig, így kikapcsoltam. Tehetetlenül esett a kezem az ölembe és csak bámultam magam elé. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, így de egy örökkévalóságnak tartott. Értelmetlen bambulásomból egy hangos sóhaj és mocorgás zökkentett ki. A srácok felé kaptam a fejem és mosolyogva köszöntöttem az első felkelőt utánam.
-Jó reggelt!
-'Reggel! Mennyi az időh? -ásított bele a végébe Kendall.
-Lassan dél lesz. -néztem meg a telefonom kijelzőjét, majd visszanéztem a kómás fiúra.
-Akkor még alszok egy kicsit. -huppant vissza a helyére és folytatta a horkolást. Elengedtem egy kisebb nevetést majd végignéztem a kinyúlt társaságon. Boldog voltam, hogy a barátaimnak tudhatom őket és hálát adok az égnek, hogy eddig még senki sem zavarta meg a nyugalmunkat, leszámítva egy két "kitalált sztorit".
***
-Vigyázat! Utat! Sieteeek! -lökött fel minket Liz, majd feltépve az ajtót elrohant.
-Vele meg mi történt? -értetlenkedett Kate.
-Ben hívta őt, beszélni akar vele. És hát egy kicsit késésben van. -húztam el a szám és leültem az egyik bárszékre. Logan az említett fiú nevére ökölbe szorította a kezét, de ezt szerencsére csak én láttam. Együtt érzően megsimítottam a karját, majd újra belekortyoltam a teámba. Mindenki a konyhában ült és csendben reggelizett. Ugyanis egy előtt pár perccel keltek csak fel.
-Mikor is lesz a turné. -jutott az eszembe.
-Milyen turné? -kapta fel a fejét Judy. Mindig is el akart menni egy ilyen hivatalos világ körüli utazásra.
-Ööö...basszus! Egy hónap múlva lesz. És még nem is beszéltünk Paullal. -csapott a homlokára Kendall, majd félrevonult telefonálni.
-Hát lesz egy turnénk az egész világ körül, amire ha ti is szeretnétek eljöhettek. -húzta mosolyra a száját James és közben Judyt vizslatta. Egyértelmű volt, hogy odáig van a lányért.
-Ez komoly?! -pattant fel a székről Judy, majd a bólogató fiú nyakába ugrott.
-Juhé! Vigyázz világ jövünk! -sikítozott Kate is. Lizzel egymásra néztünk és örültünk, hogy ilyen könnyen bele mentek ebbe a dologba. Meg hát azért jó volt, hogy nem csak mi ketten lányok fogunk velük menni.
-Fel is hívom anyát, hogy hol leszek egy hónap múlva. -sietett el Judy. Mindenki kiment a konyhából, így ketten maradtunk Jamessel.
-Miért nem mondod el neki, hogy mit érzel? -néztem rá jelentőségteljesen.
-Mert tudom, hogy nem vagyok az esete. Így inkább maradok abban a tudatban, hogy talán van nála esélyem.
-Hát te tudod, de ez nem az a James akit én megismertem. Az a fiú mindent megtett egy lányért, csak hogy az övé lehessen. -tettem a kezem a vállára.
-Vagy csak annyira fontos neki az a lány, hogy nem akarja elszúrni az esélyét. -mosolyodott el kínjában, majd ő is kiment a konyhából.
-Az lehet. -mondtam magam elé bambulva.
-Mi lehet? -ült le mellém Judy.
-Ja, semmi csak egy kicsit elbambultam. -vontam meg a vállam.
-Oké. Amúgy megkérdeztem anyát és benne van a dologban. Mehetek veletek turnézni. -ölelt szorosan magához. Én is szorosan öleltem és boldog voltam, hogy ő is velünk tart. Boldogságunknak Kate vetett véget. Mérgesen ledobta magát az egyik szabad székre és feltűnően duzzogott.
-Mi történt? -értetlenkedtem.
-A drágalátos szüleim nem engednek el engem a turnéra. Szerintük éretlen vagyok még ehhez, és felnőtt felügyelet nélkül eszembe se jusson egy másik kontinensre menni. Fel tudjátok fogni, hogy mennyire....ahh! -háborgott magából kikelve. A végét meg szerintem jobb, hogy nem fejezte be, mert biztos elkáromkodta volna magát.
-Nincs rá mód, hogy mégis eljöhess? -szomorodtam el én is.
-Nem tudom. De annyira elegem van belőlük! -ejtette le tehetetlenül a kezét az ölébe.
-Ne okold őket. Csak szeretnek és meg akarnak téged óvni. -érvelt a szülei mellett Judy.
-De akkor is! -ellenkezett Kate.
-Mi akkor is? -jött be a konyhába Logan.
-Semmi! -kiabált rá Kate, majd kiviharzott a konyhából. A megszeppent fiú értetlenül nézett ránk.
-Valami rosszat mondtam? -kérdezte.
-Nem, csak nem engedik meg neki, hogy eljöhessen velünk a turnéra. -magyaráztam meg Kate kirohanásának az okát.
-Ó! Már értem. -húzta el a száját Logan, majd Kate után ment. Mi is így tettünk, majd a kanapén ülve vártuk, hogy valaki felvegye a telefont.
Mindannyian körbeültük Kate telefonját és csak remélni tudtuk, hogy az anyukája nem fog megharagudni, ha így letámadjuk. De muszáj Katenek is eljönnie, mert vele teljes a csapat.
-Szia Kincsem. -szólt bele egy kedves női hang a telefonba.
-Szia anya! Nem zavarlak? -köszönt vissza Kate.
-Csókolooom! -ordította be Carlos.
-Szervusz! Bocsáss meg, de most kik hallanak még engem rajtad kívül? -intézte a kérdést Kate felé az anyja, de mi is hallottuk.
-A barátaim. Ki vagy hangosítva és kérni szeretnénk tőled valamit. -kezdett bele félénken.
-Hallgatlak...
*Lizzy szemszöge*
Izgatottan sétáltam végig LA utcáin. Már vártam a találkozást Bennel és már nagyon hiányzott is. Elég régen találkoztunk és ezt most be kellett pótolni. A házunktól nem messzi kávézóban beszéltük meg a találkozót. Boldogan, de egy kicsit mégis idegesen nyitottam be a üzletbe. Egy csilingelő hang jelezte, hogy bejöttem. A pult mögötti eladó rám kapta a tekintetét és elmosolyodott. Egy fiatal srác volt az. Világos barna, kócos haja az égnek meredezett, de mégis rendezett volt. Sötétbarna, majdnem fekete szemei minden mozdulatomat figyelték és nem engedte el a tekintetemet.Mosolyogva a pulthoz léptem.
-Szia! Mivel szolgálhatok? -kérdezte kedvesen.
-Egy epres shake-t szeretnék. -mosolyogtam vissza, majd vártam, hogy megkapjam a rendelésem. A fiú mosolyogva távozott, de egy percre sem vette le rólam a szemét. Magamban jót nevettem a dolgon és boldog is voltam, hogy jó csajnak tartanak.
Megfordultam, hátamat a pultnak támasztva és az embereket pásztázva egy bizonyos személyt kerestem. Tekintetem megakadt egy magas, barna fiún, aki egy sarok boxban ült és látszólag valakire várt. A tudat, hogy engem várt melegséggel töltött el. Már indultam volna felé, ha a pultos srác vissza nem ért volna.
-Itt a shake-ed. -nyújtotta át, majd várta, hogy kifizessem. Gyorsan odaadtam neki a pénzt, majd meg sem várva a reakcióját, márt siettem is a fiúhoz.
-Szia. Bocsi, hogy várnod kellett, de még vettem egy shake-t. -ültem le elé és áthajolva az asztalon nyomtam egy puszit a szájára.
-Szia. Semmi gond, én is csak most érkeztem. -mondta érzelemmentesen. Egy kicsit meglepett az érzelemmentessége, elvégre ő akart már látni engem.
-És miről szerettél volna beszélni? -kérdeztem kíváncsian.
-Rólunk. -válaszolta tömören.
-Ezt most nem értem. Mi van velünk? -értetlenkedtem.
-Hát éppen ez az! Mi van velünk Liz? Már hetek óta most találkozunk először. Még telefonon sem beszélünk. Egyáltalán szeretsz még engem? -szögezte nekem a kérdést. Lesokkolt a kijelentése. Megdöbbenve néztem rá és egy szó sem jött ki a torkomon.
-Ben...-suttogtam és csak bámultam rá.
-Ez így nem állapot Liz. Soha nem tudom, hogy mi van veled. Állandóan a barátaiddal lógsz és mintha én már nem is léteznék. Többet vagy azokkal, mint a saját pasiddal. -akadt ki.
-Ben te most féltékeny vagy? -világosodtam meg.
-Dehogy vagyok féltékeny! Egyszerűen csak bosszant, hogy többet vagy azokkal, mint velem.
-Először is nem "azok", mert nevük is van. És ők a barátaim. Másodszor pedig én hívtalak téged minden este, próbáltam randit szervezni, de nem is tudom ki volt az, aki nem ért rá! -emeltem feljebb a hangom én is. Meglepte a hirtelen hevességem, de nem hagyta magát.
-És például mi van közted és aközött a Logan gyerek között? -húzta fel a szemöldökét.
-Mi csak barátok vagyunk. Könyörgöm Ben ennyire nem bízol bennem? -estem kétségbe.
-Már nem tudom, hogy mit higgyek Lizzy. Az internet veletek van tele. Minden egyes képen együtt szerepeltek és elég boldognak tűntök. -érvelt.
-Igen. Az vagyok. Boldog vagyok, mert mindig számíthatok a barátaimra, ők ott vannak nekem.
-És én? Hozzám is fordulhatnál, ha van valami baj.
-Én fordulnék is, ha lenne rám időd. Ben egy csomószor hívtalak, de mindig leráztál valami hülye indokkal. -mérgeltem fel magam.
-Bocsáss meg, hogy van magánéletem! -kiabálta magából kikelve.
-Ezt nem hiszem el! Az egyik pillanatban még haragszol, mert "soha" nem kereslek, majd kiakadsz, mert nem hagyok neked elég időt? Hallod te egyáltalán magad?! Szerintem gondolkozz el azon, hogy mit mondtál és ha még mindig fontos vagyok neked, akkor keresel. -álltam fel az asztaltól.
-Liz! Bocsánat. -kapta el a karom és visszahúzott.
-Mi van? -kiabáltam. Ekkor megcsörrent az asztalon lévő telefonja. A kijelzőre pillantottam, ahol egy vigyorgó arccal találtam szembe magam. Visszanéztem a fiúra, aki elhúzta a száját.
-Én már itt sem vagyok! -fordultam meg és kiviharzottam a kávézóból. Hallottam még, hogy utánam fut, de nem álltam meg. Csak siettem előre az utcán. Egy idő után sós nedvességet éreztem a szám sarkában. "De hát én sírok." jött a felismerés, majd megálltam, hogy rendeb szedjem magam. Elővettem a telefonom és a kijelzőén megvizsgáltam magam. Féltem, hogy mit fogok meglátni, de nem volt annyira vészes, mint gondoltam. Azért annyira még sem volt jó a helyzet. Inkább hagytam magam, mert ezen már úgy sem lehetett segíteni. Megtöröltem a szemem, aminek hatására elkenődött a sminkem. Már semmi sem érdekelt. Csak mentem a fejem után, de mégsem tudtam, hogy hova. Az emberek mind megbámultak az utcán, de jelen pillanatban ez sem izgatott. Csak véget akartam vetni ennek a fájdalomnak, amit Ben maga után hagyott. Ürességet éreztem, amiről azt gondolom, hogy senki sem fogja tudni betölteni.
Magam elé bámulva kóvályogtam az utcán, míg nem megérkeztem egy számomra oly kedves helyhez. Benyitottam a kapun - állandóan nyitva volt, így még csak nem is gondolkoztam, mikor lenyomtam a kilincset - majd lassan felbattyogtam a kikövezett járdán. Az ajtó előtt megállva magamba szívtam a levegőt és hangosan kifújtam. Próbáltam rendbe rakni magam, de nem nagyon ment. Már nem is igazán érdekelt. A kilincset markolászva szuggeráltam az ajtót, míg nem valaki előttem kinyitottam. Ijedtemben léptem pár lépést hátra, majd felnéztem, hogy ki is előzött meg. Döbbenten figyeltem Logan arcát, amiről egyben ijedséget, értetlenséget és egy kis haragot is véltem felfedezni. Nem szólt egy szót sem, csak engem nézett. Hirtelen ötlet folytán elindultam felé, majd megöleltem. Érezni akartam, hogy valaki vigyáz rám, és a karjaiban biztonságban vagyok. Ezt az érzést Logannál találtam meg. Fejem a vállába fúrtam és újra kitört belőlem a zokogás. Némán tűrte, hogy a vállánál eláztatom a pólóját, amiért én nagyon hálás voltam neki. Szorosan tartott, mintha az élete múlna rajta, de én egyáltalán nem bántam.
-Sajnálom. -mondtam neki szipogva.
-Mégis mit? -tolt el magától, annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Csak megráztam a fejem és újra hozzá bújtam. Ha csak egy kis időre is, de felejtette velem az elmúlt óra eseményeit. Most csak arra tudtam gondolni, hogy soha nem akarom őt elveszíteni, vagy valamelyik barátomat. Haragudtam Benre, de egyben örültem is Logannek. Kétes érzések kavarogtak bennem és nehéz volt eldönteni, hogy melyiket is válasszam. De szerencsére itt volt mellettem az az ember, aki segített mindent eldönteni. Logan volt az!
Megfordultam, hátamat a pultnak támasztva és az embereket pásztázva egy bizonyos személyt kerestem. Tekintetem megakadt egy magas, barna fiún, aki egy sarok boxban ült és látszólag valakire várt. A tudat, hogy engem várt melegséggel töltött el. Már indultam volna felé, ha a pultos srác vissza nem ért volna.
-Itt a shake-ed. -nyújtotta át, majd várta, hogy kifizessem. Gyorsan odaadtam neki a pénzt, majd meg sem várva a reakcióját, márt siettem is a fiúhoz.
-Szia. Bocsi, hogy várnod kellett, de még vettem egy shake-t. -ültem le elé és áthajolva az asztalon nyomtam egy puszit a szájára.
-Szia. Semmi gond, én is csak most érkeztem. -mondta érzelemmentesen. Egy kicsit meglepett az érzelemmentessége, elvégre ő akart már látni engem.
-És miről szerettél volna beszélni? -kérdeztem kíváncsian.
-Rólunk. -válaszolta tömören.
-Ezt most nem értem. Mi van velünk? -értetlenkedtem.
-Hát éppen ez az! Mi van velünk Liz? Már hetek óta most találkozunk először. Még telefonon sem beszélünk. Egyáltalán szeretsz még engem? -szögezte nekem a kérdést. Lesokkolt a kijelentése. Megdöbbenve néztem rá és egy szó sem jött ki a torkomon.
-Ben...-suttogtam és csak bámultam rá.
-Ez így nem állapot Liz. Soha nem tudom, hogy mi van veled. Állandóan a barátaiddal lógsz és mintha én már nem is léteznék. Többet vagy azokkal, mint a saját pasiddal. -akadt ki.
-Ben te most féltékeny vagy? -világosodtam meg.
-Dehogy vagyok féltékeny! Egyszerűen csak bosszant, hogy többet vagy azokkal, mint velem.
-Először is nem "azok", mert nevük is van. És ők a barátaim. Másodszor pedig én hívtalak téged minden este, próbáltam randit szervezni, de nem is tudom ki volt az, aki nem ért rá! -emeltem feljebb a hangom én is. Meglepte a hirtelen hevességem, de nem hagyta magát.
-És például mi van közted és aközött a Logan gyerek között? -húzta fel a szemöldökét.
-Mi csak barátok vagyunk. Könyörgöm Ben ennyire nem bízol bennem? -estem kétségbe.
-Már nem tudom, hogy mit higgyek Lizzy. Az internet veletek van tele. Minden egyes képen együtt szerepeltek és elég boldognak tűntök. -érvelt.
-Igen. Az vagyok. Boldog vagyok, mert mindig számíthatok a barátaimra, ők ott vannak nekem.
-És én? Hozzám is fordulhatnál, ha van valami baj.
-Én fordulnék is, ha lenne rám időd. Ben egy csomószor hívtalak, de mindig leráztál valami hülye indokkal. -mérgeltem fel magam.
-Bocsáss meg, hogy van magánéletem! -kiabálta magából kikelve.
-Ezt nem hiszem el! Az egyik pillanatban még haragszol, mert "soha" nem kereslek, majd kiakadsz, mert nem hagyok neked elég időt? Hallod te egyáltalán magad?! Szerintem gondolkozz el azon, hogy mit mondtál és ha még mindig fontos vagyok neked, akkor keresel. -álltam fel az asztaltól.
-Liz! Bocsánat. -kapta el a karom és visszahúzott.
-Mi van? -kiabáltam. Ekkor megcsörrent az asztalon lévő telefonja. A kijelzőre pillantottam, ahol egy vigyorgó arccal találtam szembe magam. Visszanéztem a fiúra, aki elhúzta a száját.
-Én már itt sem vagyok! -fordultam meg és kiviharzottam a kávézóból. Hallottam még, hogy utánam fut, de nem álltam meg. Csak siettem előre az utcán. Egy idő után sós nedvességet éreztem a szám sarkában. "De hát én sírok." jött a felismerés, majd megálltam, hogy rendeb szedjem magam. Elővettem a telefonom és a kijelzőén megvizsgáltam magam. Féltem, hogy mit fogok meglátni, de nem volt annyira vészes, mint gondoltam. Azért annyira még sem volt jó a helyzet. Inkább hagytam magam, mert ezen már úgy sem lehetett segíteni. Megtöröltem a szemem, aminek hatására elkenődött a sminkem. Már semmi sem érdekelt. Csak mentem a fejem után, de mégsem tudtam, hogy hova. Az emberek mind megbámultak az utcán, de jelen pillanatban ez sem izgatott. Csak véget akartam vetni ennek a fájdalomnak, amit Ben maga után hagyott. Ürességet éreztem, amiről azt gondolom, hogy senki sem fogja tudni betölteni.
Magam elé bámulva kóvályogtam az utcán, míg nem megérkeztem egy számomra oly kedves helyhez. Benyitottam a kapun - állandóan nyitva volt, így még csak nem is gondolkoztam, mikor lenyomtam a kilincset - majd lassan felbattyogtam a kikövezett járdán. Az ajtó előtt megállva magamba szívtam a levegőt és hangosan kifújtam. Próbáltam rendbe rakni magam, de nem nagyon ment. Már nem is igazán érdekelt. A kilincset markolászva szuggeráltam az ajtót, míg nem valaki előttem kinyitottam. Ijedtemben léptem pár lépést hátra, majd felnéztem, hogy ki is előzött meg. Döbbenten figyeltem Logan arcát, amiről egyben ijedséget, értetlenséget és egy kis haragot is véltem felfedezni. Nem szólt egy szót sem, csak engem nézett. Hirtelen ötlet folytán elindultam felé, majd megöleltem. Érezni akartam, hogy valaki vigyáz rám, és a karjaiban biztonságban vagyok. Ezt az érzést Logannál találtam meg. Fejem a vállába fúrtam és újra kitört belőlem a zokogás. Némán tűrte, hogy a vállánál eláztatom a pólóját, amiért én nagyon hálás voltam neki. Szorosan tartott, mintha az élete múlna rajta, de én egyáltalán nem bántam.
-Sajnálom. -mondtam neki szipogva.
-Mégis mit? -tolt el magától, annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Csak megráztam a fejem és újra hozzá bújtam. Ha csak egy kis időre is, de felejtette velem az elmúlt óra eseményeit. Most csak arra tudtam gondolni, hogy soha nem akarom őt elveszíteni, vagy valamelyik barátomat. Haragudtam Benre, de egyben örültem is Logannek. Kétes érzések kavarogtak bennem és nehéz volt eldönteni, hogy melyiket is válasszam. De szerencsére itt volt mellettem az az ember, aki segített mindent eldönteni. Logan volt az!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése